Négy esztendőn át volt a Ferencváros Játékosa, egy ideig annak csapatkapitánya, ennek ellenére sok szurkoló „szürkének” tartotta játékát. Józsi György erről is mesélt a HajráZöldek-ben, de kitért súlyos betegségére és edzőire is. Utóbbi témakörben megdöbbentően őszintén nyilatkozott viszonyáról Prukner Lászlóval.
2010 nyarán igazoltál a Ferencvároshoz a bronzérmes Győrből. Milyen jövőképet vázolt neked akkor a klub, amivel meg tudtak győzni?
Amikor a Fradiba igazoltam, láttam, hogy amivel a klub rendelkezik az a dicső múltja, a szurkolótábora, a történelme. Ezek mellett csak vágy volt, hogy újra olyan magaslatokba jusson, ahová mindenki szeretné. Realista voltam, láttam én is, hogy nem ott tart a klub, mint fénykorában. Kaotikus állapotok uralkodtak, a szurkolók részéről ugyan volt egy igény a bajnoki címre és a nemzetközi porondra, de az akkor nagyon távolinak tűnt. Tele volt a csapat idegenlégióssal, fiatalokkal, nem volt meg a megfelelő arány. Ugyanakkor látszott, hogy ez egy elég szép feladat lesz, így vonzott a Fradiba való igazolás. Kellett számomra ez a fajta motiváció. Aztán fradistává váltam, nyilván ez egy folyamat eredménye. Már előtte is vonzott az is, hogy felvehessem magamra a Ferencváros mezét, meg akartam tapasztalni, érezni akartam, milyen abban játszani.
És milyen? Miben volt más ez a klub, mint korábban a ZTE, a Győr vagy a Slavia Prága?
Ferenczi Pista mondta azt még Zalaegerszegen nekem, hogy amikor az ember vendégként elképzel valamit a Ferencvárosról, az csak egy dolog. Igazán azt, hogy miben más ez a klub csak a Fradi játékosaként érezhetjük meg. Igaza volt. Négy évet töltöttem a Ferencvárosnál, és ha visszagondolok, ez volt az egyetlen klub, ahol azt éreztem: minden napot élvezek, imádok. Minden nap van történés, a klubot átjárja a fanatizmus – annak minden jó és rossz oldalával, de ezt saját magunkban le kell tudni rendezni. Egyszerűen hihetetlen, de azt érzem, hogy otthonra találtam. Nyolc éve hagytam abba a profi futballt, de a Fradi öregfiúknak máig a tagja lehetek.
Négy esztendő alatt négy edződ volt a IX. kerületben. Melyikük volt a legjobb?
Sok szempontot kell vizsgálni ennél a kérdésnél, fontos például megnézni, hogy épp hol tartott a klub az adott edzőnél. Amikor ideigazoltam még angol tulajdonos volt, a mai útjára akkor kezdett ráállni a Fradi, amikor Kubatov Gáborék átvették az irányítást. Visszatérve a kérdésedre: összességében talán Ricardo Moniz volt nálam a befutó. Minden edzőnek megvolt az előnye, hátránya, a sikere, kudarca. De mindent összevetve a hollandnál láttam azt, hogy érzi a szurkolókat, a felőlük érkező igény párosul a játékunkkal, az edző fanatizmusával. Szerethető volt az a csapat, ugyan nem vertük végig a mezőnyt, de akkor éreztem először a Ferencvárosnál, hogy a szurkolók és a csapat megtalálták egymást. Akeem tragédiájánál valami elpattant, megborult, megváltozott az öltözőben is, ezt követően érkezett Thomas Doll.
Aki már nem nagyon számított rád. Te mégis többször lenyilatkoztad, hogy korrektül váltatok el, és korábbról sem láthattunk tőled soha kifakadásokat, panaszkodást a médiában. Ez az attitűd mikor alakult ki nálad?
Többféle típusú futballista létezik, én mindig olyan voltam, aki a klubja érdekeit nézi. Sosem voltam olyan típusú és képességű, mint mondjuk a Cristiano Ronaldo, aki talán többnek gondolja magát, mint az adott csapata. Zalaegerszegen, Prágában, Győrben és a Fradinál is tudtam, hogy minden klubnak más a filozófiája, a történelme, amihez alkalmazkodni kell. Én pont ilyen típus vagyok – sokan mondták is rólam, hogy afféle egyensúlyt hozok a térbe. Több poszton tudtam játszani, persze kaptam kritikákat, negatívat és pozitívat egyaránt. De én mindig mosolyogtam ezeken, lepörögtek rólam. Tisztában voltam azzal, hogy az átlag néző nem tudja, hogy a szakmai stáb mit kér tőlem. Tudtam én, hogy a Ferencvárosban mi a szurkolói igény, hogy milyen a megfelelő „prototípus” Fradi játékos, és azt is tudtam, hogy én ebbe nem illeszkedem.
Tudtad, hogy jó pontokat szerezhetnél egy-egy tán fölösleges becsúszással…
Igen, nekem viszont más a habitusom, a stílusom. Sokat elővételeztem, már a mozgásommal elkerültem bizonyos helyzeteket, emiatt a játékom nem volt látványos. Tudtam, hogy itt nem ez az üdvözítő, itt harc kell meg háború. Emellett azért a futómennyiségem megvolt, és mindig igazodtam a taktikához, amit még egyszer mondom, a szurkolók nem igazán láthattak. Amikor Leonardo, Jenner, Somália és mondjuk Böde feladata a támadás volt, melléjük pedig csatlakozott az adott jobbhátvéd is, akkor nekem már biztosítanom kell hátrébb. Kérték, hogy ne lépjem át a félpályát – aki nem volt tisztában a posztom feladatával, annak úgy tűnhet, hogy én csak úgy elvagyok a pályán. De ezekkel a kritikákkal megtanultam együtt élni, ez hozzátartozik a profi futballhoz.
Valóban lepörögtek rólad a kritikák? Nem viselnek meg ezek egy profi focistát?
Nyilván hallottam a visszajelzéseket, de amikor az ember focizik, mindig kap kritikákat. Főleg Magyarországon, ahol a labdarúgásban – mondjuk úgy – nem olyan a légkör, hogy mindenki szeret mindenkit. Itt sokan a stresszt vezetik le a lelátón. Viccesen azt szoktam mondani, hogy ha mi jól játsszunk, akkor szidják az ellenfelet. Ha az ellenfél játszik jól, akkor minket szidnak. A bírót viszont mindig, közösen szidják. Az alap. Már fiatalkoromban megtanultam ezt kezelni. A Fradiban sem vettem ezeket magamra, én tudtam, hogy jó az, amit csinálok.
Gondolom az edzőid viszont sosem mondták neked, hogy Gyuri, te ma alibiztél…
Ezt így nem érzékeltem, habár Prukner Lászlóval például nem mondanám, hogy jó lett volna a viszonyunk. Teszem hozzá: Dömével, Monizzal, Dollal minden rendben volt. A statisztika azt mutatja, hogy fociztam 14-15 évet az élvonalban, szinte mindenhol alapember voltam, edzői oldalról nem nagyon találkoztam ilyen visszajelzésekkel. Sőt, inkább pozitív megjegyzéseket kaptam.
Miért volt rossz a viszonyod Prukner Lászlóval?
Ilyen előfordul a futballban. Nyilván én tudom a pontos okokat, de ezek annyira nem publikusak. Nekünk már az indulásunk sem volt zökkenőmentes, egy sérülés miatt épp ki kellett hagynom pár hetet. Később kezdeményeztem egy beszélgetést vele, hogy megtudjam, mi a probléma velem, hisz nem az volt a posztom, ahol játszom. Pedig az ideigazolásnál épp az vonzott, hogy tudtam, a pálya közepén játszhatok, mert az a poszt megüresedett. Csak ellenfélként ismertem a munkásságát, amikor valaki a saját edződ lesz, az más. Ellenfélként kialakult bennem egy kép róla, hogy ő egy tanár, aki nagyon jó pedagógia érzékkel bír, emellett pedig jó szakmailag is. Amit Kaposváron véghez vitt, az előtt le a kalappal, az nem lehetett véletlen. Viszont a játékosaként én nem láttam a pedagógiai érzékét, hogy hogyan tud az emberekkel bánni. Taktikailag ugyan úgy éreztem, hogy felkészült volt, de kicsit túlgondolta a dolgokat. Nem a csapatra volt szabva, amiket mondott. Jó és korszerű dolgokat kért tőlünk, de nem volt mindig következetes. Egyszer ezt játszottuk, egyszer azt, folyamatos variálás volt tapasztalható. Ilyen tekintetben nem volt meg köztünk az összhang.
Őt Détári Lajos követte a kispadon. Változást hozott a klubnál a korábbi világválogatott?
Telitalálat volt Döme kinevezése. Amikor eljutottunk arra a pontra Prukner Lászlónál, hogy már morálisan és mindenhogyan szétesett a társaság, pont olyan típusú edzőre volt szükségünk, aki egyből bele tudott nyúlni a dolgokba, aki jó hangulatot tudott teremteni. Mindemellett persze rendesen le is voltunk edzve.
De azért kártyáztatok is néha…
Biztos volt olyan is… De komolyra fordítva, sokat gondolkodom a siker titkáról. Azt szoktam mondani, hogy nincs egy titkos recept, amit ha követsz, akkor garantált év végén a bajnoki cím. De a folyamatok világosak, majdnem mindig ugyanazok a dolgok történnek a futballban. Prukner Lászlónál is jól indult a történet, ugyan nem volt meggyőző a teljesítményünk – hisz rekord számú vereséggel lettünk bronzérmesek –, de a lényeg, hogy odajutottunk a dobogóra. Az ő személyisége, a gondolkodása, az edzésmódszerei miatt viszont egy idő után eljutottunk arra a pontra, hogy szétesett a csapat. Már-már gyomorgörccsel mentünk edzésre. Nem mondanám, hogy üldözési mániája volt, de valahogy belekerültünk egy negatív spirálba, éreztük, hogy ez így nem működik. Ha ezután egy hasonló típusú edző jött volna, akkor nem biztos, hogy kijöttünk volna ebből. Ilyenkor jók az olyan típusú trénerek, mint a Döme, aki több szabadságot adott.
Tudsz példát mondani ez utóbbira?
Mondjuk, amikor elmentünk Diósgyőrbe – ahol nyilván mindenki tudta, hogy mindig telt ház van – akkor Döme nem azon aggodalmaskodott, hogy milyen jó az ellenfél, hanem inkább motiválni, bíztatni próbált minket. „Gyerekek, jó focisták vagytok, b.sszátok meg! Mutassátok meg!” – mondta. Azt szerette volna, ha kiadjuk magunkból, ami bennünk van. Ha nem azon filozofálunk, hogy mi lesz, ha eladjuk a labdát… Persze mindezt most lesarkítva adom át, nyilván meccstaktikával is készült. De a lényeg az volt, hogy focizzuk ki magukból, ami bennünk van, hisz a nézőkért játszunk. Ha érzed ezt a fajta bizalmat, jók és oldottak az edzések, akkor utána ki is jön belőled, ami benned van.
Miután lejárt a szerződésed, még mindig nagyon fiatal voltál. Egy kis Dunaújváros és osztrák alacsonyabb osztály után tértél vissza az öregfiúkhoz. Végig kapcsolatban voltatok eközben a Fradival?
Nekem végig jó volt a kapcsolatom a klubbal. Lejárt a szerződésem, és kicsit el is veszítettem a motivációmat. Úgy éreztem, hogy kihoztam magamból a maximumot, olykor már fájdalmaim is voltak. Olyan típusú játékos voltam, akinek kell a motiváció, viszont akkor azt éreztem, hogy 31 évesen a Fradi volt a csúcs, így ezt követően már csak rosszabb lesz minden. Ezért úgy voltam vele, hogy abba is hagyom a futballt, akkor már az üzleti életbe benne voltam, úgyhogy gondoltam lesz, ami lesz. Augusztus végén viszont jött egy ajánlat Dunaújvárosból. Én szabadon igazolható voltam, hosszas dilemmázás után úgy döntöttem, mégis belevágok. Aztán jött a trombózis, a vádlim egy tíz centiméteres részén. Meg is halhattam volna, de hála Istennek a mellékvénában volt a vérrög. Ekkor sok mindent átértékeltem, és végleg abbahagytam a profi futballt.
Nyilván én is hallottam erről az esetről, azért ne intézzük el csak két mondattal… Elmeséled, mi történt?
Hajnal kettőkor egyszer csak beleszúrt valami a vádlimba. Nem tudtam, hogy mi ez, azt hittem begörcsöltem. Nem bírtam rálépni a lábamra. A csapatnál egyből mondták, hogy menjek ultrahangra, ahol gyorsan kiderült, hogy trombózisom van. Az orvos jelezte, hogy ebből nagy baj is lehetett volna. A gyógyulásom után fél év kihagyást követően focizhattam volna ugyan, de nekem az egészégem a legfontosabb. Ezzel teljesen összeállt a kép: szerettem a futballt, de a gyengébb csapatokba való levezetés egyáltalán nem motivált.
A Fradihoz viszont azért visszataláltál, még ha nem is profi szinten.
Bánki Dodival végig kapcsolatban voltam. Az öregfiúk bajnokságban való részvétel alsó korhatára 34 év, ekkor viszont még csak 31-32 esztendős voltam. Amikor eljött az idő, csatlakoztam az öregfiúkhoz. Belekerültem ebbe a véráramba, a hírvivő meccsekre is járok, ha tudok. Jó érzés ide tartozni. Itt lakom a IX. kerületbe, öt percre a Fradi pályától, nem is tervezem máshol az életemet.